fbpx Bartus Beatrix | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: Egy építkezés kellős közepén álltunk, ami nagyon megterhelte a családi kasszát, ezért férjemmel mindketten rengeteget dolgoztunk. Én a saját szépségszalonomban voltam napi 10-12 órát. Gyermekeinkre babysitter vigyázott, nagyon kevés időt tudtunk együtt tölteni, pihenésre, kikapcsolódásra sem időnk, sem pénzünk nem volt.

2009 nyarán észleltem magamon az első olyan jeleket, melyek arra utaltak, hogy valami probléma lehet. Kontakt vérzéseim voltak (együttlét után jelentkező vérzés). A vér mennyisége elenyésző volt, sőt számomra egyáltalán nem volt ijesztő, inkább csak a konfortérzetemet sértette. Néha éreztem tompa alhasi fájdalmat, de ezt összekötöttem a menzesszel, a peteéréssel, vagy esetleg a felfázással. Végül felkerestem az orvosomat, aki megállapította, hogy méhszájsebem van, ezért conizációt javasolt.

Következő hónapban sor került a kisműtétre, az orvosom megnyugtatott, hogy minden rendben ment a beavatkozás során. Másnap hazaengedtek a kórházból, megbeszéltük, hogy majd hat hét után kell jelentkeznem a kontrollvizsgálatra.

Éltem a megszokott, túlfeszített hétköznapokat, míg egy napon, nagyjából négy héttel a műtét után, megcsörrent a telefonom. Az orvosom hívott, kérte, hogy a lehető leghamarabb találkozzunk, szeretne velem személyesen beszélni. Rögtön éreztem a hangjában valami vészjóslóan rossz előjelet. Néhány óra múlva a korházi irodájában egymással szemben ültünk, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Nem húzta az időt, nem is köntörfalazott, a szemembe nézett és azt mondta: „Beatrix, magának méhnyakrákja van”.

Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Éreztem, ahogyan összeomlik a világ, és vele együtt én is. Az első pár percben fel sem fogtam azt, amit hallok. Majd elkezdtek záporozni a kérdéseim.

Miért pont én? Mennyi az esélyem a túlélésre? Mi lesz a gyermekeimmel?

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: A férjem a folyosón várt a gyermekeinkkel, miközben velem az ajtó túloldalán közölték a lesújtó diagnózist. Kisírt szemekkel, zaklatottan, összetörve jöttem ki az orvosi szobából. Viktor tudta, hogy nagy baj lehet, de az akkor kilenc- és kétéves fiaink előtt nem szerettünk volna beszélni. Pokolian hosszúnak tűnt az autóút hazáig, síri csend volt, én pedig egész úton nyeltem a könnyeimet. Miután otthon kettesben maradtunk, párom kezébe nyomtam a papírokat. Egyikünk sem akarta elhinni, azt, ami velünk történik. Másnap reggelre igyekeztem magam összeszedni annyira, hogy legyen erőm megtalálni a gyógyulás felé vezető utat. Célom a legjobb orvos megtalálása volt. Barátaimnak természetesen elmondtam az állapotomat, hiszen nem éreztem szégyent, és nem kezeltem tabuként a betegségemet. Érdekes volt látni azt, hogy az emberek mennyire különböző módon tudnak reagálni egy ilyen hír hallatán. Ami vitathatatlan, mindenki segíteni próbált, úgy ahogyan a lehetőségei ezt megengedték. A mai napig mérhetetlen hálás vagyok, azért, hogy nem hagytak egyedül, és átsegítettek ezen a nehéz időszakon.

Milyen kezeléseim voltak. A Radikális Wertheim műtét után nem volt szükségem utókezelésre.

Mi volt a legnehezebb: Mindvégig kettős érzelem tombolt bennem. Azt éreztem, hogy a műtét után nem leszek ugyan olyan nő, mint a betegségem elött, nagyon sokáig nem tudtam ezt elfogadni. Ugyanakkor szerencsésnek is éreztem magam, hiszen a betegségemig született két gyermekem. Mégis nagyon nehéz volt azt az életminőségromlást elfogadni, amely a műtét következménye. Természetesen mindenhez hozzá lehet szokni, sőt kell is, főleg akkor, ha tudjuk, hogy ez az ára annak, hogy életben maradjunk.

Hogyan segítettem magamnak? Nagyon sokat olvastam a betegség kialakulásának lelki okairól. Addig kutattam - kerestem az életemben, mígnem sikerült rájönnöm, megértenem, majd megoldanom a problémás élethelyzetemet. A mai napig úgy érzem, hogy a kiváló orvosi csapat munkája mellett, ez a felfedezésem is nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz.

Emellett nagyon sokat segített az új személyiségem kialakításában a kreatív munka, a művészet és az önmegvalósítás. Rajzolni és festeni kezdtem, amit a mai napig nagyon szívesen és örömmel teszek.

Hol tartok most: Sokat gondolkoztam azon, hogy miért kaptam ezt a betegséget, míg rájöttem, az lehetett az oka, hogy egy teljesen más ember legyek. Ma már nem szeretem azt az embert, aki a betegség elött voltam. Néha visszagondolok és csodálkozom azon, hogy hogyan szerethettek engem olyannak, amilyen akkor voltam. Mivel úgy érzem, más ember tudtam lenni, számomra ez egy ajándék.

Tíz évvel a diagnózis és a műtétek után, gyógyultan, kiegyensúlyozottan, sikeresen élek. Egy olyan családban, amely most biztosan nem így nézne ki, ha nem lettem volna méhnyakrákos. Mindent átértékeltünk, és teljesen más tempóban élünk, odafigyelünk magunkra és természetesen egymásra. Úgy érzem, boldog, kiegyensúlyozott édesanya, feleség és barát vagyok. Nincs többre szükségem az életemben.

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők is tudjanak: Fontosnak tartom, hogy minden nő tisztában legyen a HPV és a méhnyakrák fogalmával, a megelőzés lehetőségével. Sokan nem tudják, hogy ez ma az egyetlen rosszindulatú daganat, amely megelőzhető, szűrhető, időben felismerve, jó eséllyel gyógyítható! Roppant fontosnak tartom, azt, hogy bármilyen, a megszokottól eltérő változást észlelünk magunkon, akkor egyetlen percig se húzzuk az időt, azonnal forduljanak szakorvoshoz.

Hogyan segítek másoknak: A Mályvavirág Alapítvány oszlopos tagja vagyok a megalakulása óta. Illetve a szarvasi Mályvavirágpont elhivatott vezetője. Rendszeresen tartok felvilágosító előadásokat iskolákban, közintézményekben a prevenció fontosságáról. Művészeti és sporttevekénységekkel is próbálom a lányokat, nőket ösztönözni arra, hogy szánjanak időt a szűrésekre. Ezen felül tartom a kapcsolatot a betegútjuk elején álló érintettekkel, hogy saját, személyes tapasztalataimmal erőt adjak nekik, bátorítsam őket. Fontos, hogy tudják, hogy nincsenek egyedül a bajban!