Ahogyan a történetem kezdődött: Az első munkahelyemen egy olajipari cégnél dolgoztam, gazdasági területen, Nagykanizsán. 2009-ben a szokásos éves rákszűrésem eredményeként „HPV gyanú” volt feltüntetve a leletemen. Elvégezték a HPV tipizálást, ahol kiderült, hogy a HPV 16-os és 18-as típusú vírussal vagyok fertőzött. Az orvosom akkor úgy tájékoztatott, hogy pillanatnyilag nincs teendő, mert az immunrendszerem le fogja győzni a vírust. Kérte, járjak gyakrabban ellenőrzésre, és mihamarabb szüljek gyermeket. Emlékszem, hosszasan magyarázta, mi is az a HPV, elmondta azt is, hogy ez az a vírus, amely legtöbbször felelős a méhnyakrák kialakulásáért. Ezeknek az ismereteknek a tudatában, ugyanúgy, mint korábban, rendszeresen jártam a szűrővizsgálatra. 2012-ben felvettem a HPV elleni védőoltást is, nagyon odafigyeltem magamra.
A két menstruációm között, köztes vérzést tapasztaltam, melyet egy szokatlanul erős havi vérzés követett, így rögtön be is jelentkeztem az orvoshoz. Az ultrahangos vizsgálat közben láttam a doktor arcán, hogy valami nincs rendben. Azt mondta, „méhszájsebem” van, amit meg kell műteni, valamint citológiai és szövettani mintavétel szükséges. A citológiai eredményre két napot kellett várni, emlékszem, a barátnőimnek sírtam, ők pedig tartották bennem a lelket. A leletemen az akkori besorolás szerint P2 állt (amely egy jó eredménynek számít). Nagyon megnyugodtam, azt gondoltam, hogy a konizációs műtét így már valóban csak egy rutin beavatkozás lesz, melyet a teljes gyógyulásomhoz el kell végezni.
Emlékszem a műtét után, mikor felébredtem, a doktor úr az ágyamnál állt. Megkérdeztem, hogy ezzel akkor vége? A válasza az volt, hogy még meg kell várnunk a szövettan eredményét. Visszagondolva úgy érzem, hogy ő, akkor már tudta nagy a baj.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: A dátum, mikor megkaptam a diagnózisomat, mélyen beleivódott a tudatomba, ugyanis 2017.03.08.-át (nőnapot) írtuk. A válásom óta a nőiesség megélésével nagyon sok gondom volt. Éppen ezért nehezen indultam el a munkahelyemre. Aztán eldöntöttem, jó lesz ez a nap, kapom a kollégáktól a virágokat és a jókívánságokat nőnap alkalmából. Majd egy váratlan pillanatban megcsörrent a telefonom, a doktor úr volt a vonal másik végén, aki közölte a rossz hírt, „rosszindulatú daganatom van”.
Az első sokk után makacs természetemből adódóan eldöntöttem, hogy egyedül fogom végigvinni a betegutamat, nem engedem magam kísérgetni.
Elvégeztek egy MR vizsgálatot, melynek az eredményére sokat kellet várni. Ez a várakozás nagyon nehéz volt, hiszen nem tudtam, mekkora a baj, és mi fog velem történni.
Az MR eredményemmel már egy budapesti kórházba mentem, ahol egy nagyon kedves orvoshoz kerültem. Tőle hallottam először a sugár - és a kemoterápiás kezelésekről, valamint a lehetőségeimről. Még nem volt gyermekem, az első és legfontosabb kérdésem az volt, hogy létezik-e olyan megoldás a gyógyításommal kapcsolatosan, hogy én is anya lehessek a jövőben. Fel sem fogtam, hogy itt és most az életben maradásom az elsődleges szempont, a gyermekvállalás kérdése csak másodlagos dolog.
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Nagyon nyitott személyiségű embernek gondolom magam. Ezt a helyzetet mégsem tudtam megfelelően (magamhoz mérten) kezelni. A legelső ember a főnököm volt, aki megtudta, hiszen ott volt az irodában, mikor telefonon felhívott az orvos. Hazamentem a szüleimhez, de nem emlékszem arra, hogyan mondtam el, hiszen akkora sokkhatás ért. A mai napig nem tudom felidézni, hogyan történt.
Milyen kezeléseim voltak: Elvégeztek egy PET CT-t, kiderült, hogy nem vagyok műthető. Így a protokoll szerint kaptam 28 külső, 4 belső sugár, valamint 5 kemoterápiás kezelést.
Hogyan éreztem magam a kezelések után: A kezelések következtében a petefészkeim működése leállt. Küzdöttem a menopauza tüneteivel, de végig bizakodtam, hogy újra működni fognak. Nagyjából ez fél év múlva be is következett.
A műtétre, kezelésekre egyedül mentem. Nem engedtem szüleimet még az intézet közelébe sem. Féltettem őket, úgy éreztem, nem kell nekik látniuk azt, amit én látok, és tapasztalok. A szemükben lévő félelem lett volna számomra a legijesztőbb, akkor tudatosult volna bennem igazán, hogy mivel is állok szemben.
Erős voltam, és újra szerelmes. Úgy hiszem a szeretetnek óriási ereje van, így nem gondoltam egy percig sem, hogy meghalhatok, csak előre néztem.
Mi volt a legnehezebb: Számomra a legnehezebb az volt, amikor azt hittem, hogy meggyógyultam és élhetem tovább az életem, hátrahagyva a betegséget és a vele járó félelmeket. A fél éves kontrollvizsgálat után azonban a CT kimutatta, hogy az egyik kismedencei nyirokcsomóban a kiújulás jelei látszanak. Itt már felfogtam, hogy ez RÁK, és mi következik, ha a szervezetemben elterjed. Ezt követően egy laporoszkopós műtéttel eltávolították a kismedencei és hasi nyirokcsomókat. Mivel még csak 32 éves voltam, a bizottság megszavazta, hogy kapjak 6 erős kemoterápiát megelőzés céljából.
Számomra újra a nőiességem megélése volt a tét, gondolok a haj elvesztésére, nem hittem benne, hogy kopaszon képes leszek nőnek maradni. Nagyon gyorsan kitaláltam a megoldást. Kerestem egy hozzám illő parókát, majd ugyanolyanra levágattam a hajam. Mindenkit megleptem az új frizurámmal. Nagyon megnyugodtam, amikor már parókában mentem dolgozni és nem láttam az arcokon azt, amitől rettegtem.
Hogyan segítettem magamnak: Engedtem, hogy csak úgy történjenek velem a dolgok, az események. Úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy kihoztam a helyzetből a maximumot a betegség alatt.
A kezeléseim idejére felköltöztem Budapestre az unokatestvéremékhez. Boldog voltam, hogy nem műtöttek meg, nem kell otthon feküdnöm, és kiszolgáltatottnak lenni. Egyedül, önállóan tudtam a kezelésekre járni. Mikor jól voltam, nagyokat sétáltam és felfedeztem a város szépségeit. A kemoterápiás napokon a barátaimmal mentem el táncolni, (kezelés után aludtam egy nagyot, majd felöltöztem, kisminkeltem magam és irány a szabadtéri salsa party) Erősnek éreztem magam, miközben táncoltam, mert végig arra gondoltam, hogy itt van ez a sok ember, akiknek fogalma sincs arról, hogy épp mi történik velem.
Hol tartok most: A betegségem alatt rám talált az igazi szerelem. Az elején tiltakoztam, nem akartam a kapcsolatot. Laci viszont kitartott mellettem, ott volt akkor is, mikor kiújult a betegségem. Mára a legnagyobb boldogságban és szerelemben élünk. Várost és munkahelyet váltottam. Nagyon bizakodom, és reménykedem abban, hogy lehet még gyermekem, és édesanyává válhatok.
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: A legfontosabb üzenetem az lenne, hogy figyeljünk magunkra, a testünk apró jelzéseire. Az éves szűrővizsgálatokat soha ne hagyjuk ki, semmilyen magánéleti problémára ne fogjuk, hogy miért nem mentünk el az orvoshoz. A testünk mindig jelez, akár egy köztes vérzéssel, fáradékonysággal, hajszerkezet megváltozásával (szárazság, hajhullás). Ha az orvos észrevételez valamit, foglalkozzunk vele. Keressük meg azt az orvost, akiben megbízunk.
Hogyan segítek másoknak: Az elmúlt 2 évben azt vettem észre, hogy úgy segítek másokon, hogy észre sem veszem. Amikor az intézetben jártam, mindig volt valaki, aki azt mondta, hogy engem a jó Isten küldött. Épp csak egy kedves szó, odafigyelés, megnyugtató beszélgetés az ott ülő, várakozó hölgyekkel. Legutóbb azt mondták, hogy jó rám nézni, hogy itt ülök, és mégis vidám, mosolygós vagyok. Próbálok motivációt adni a többieknek, hogy ne az önsajnálatba meneküljenek, hanem igenis előre kell nézni és tenni, amit kell.
Ismerőseim, barátaim elmentek szűrésre a tanácsomra, és mernek kérdezni, segítséget kérni. Jó érzés, hogy meg tudom nyugtatni őket, erőt adni nekik az előttük álló úthoz. A Mályvavirág mottója abszolút találó az én esetemben is. „Nem tudhatod mennyire vagy erős, míg az egyetlen választásod erősnek lenni.”