fbpx Keller Anita | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: Műtét elött életem legboldogabb időszakát éltem. Ekkor ismertem meg a jelenlegi páromat, tervezgettük a jövőnket, sokat utaztunk, boldog voltam, kiegyensúlyozott. Egyszerűen újra éltem.

2018 decemberében mentem el a nőgyógyászati szűrővizsgálatra. Előtte félévente jártam, mert 17 éves koromban magas rizikófaktorú HPV-t diagnosztizáltak. Én akkor is mentem, mikor az orvos azt mondta, elég, ha évente jelenek meg nála. Decemberre esett a következő vizsgálat. Az ünnepek miatt hosszú időbe telt, mire meglett az eredmény. Januárban hívott az orvosom, hogy gondolkozik a konizáción, de ameddig nem muszáj, ő nem nyúlna még hozzám. Biztatott, hogy minden rendben lesz, itt van és vigyáz rám. Megbeszéltük, hogy 3 hónap múlva megismételjük a rákszűrést.

Márciusban 2 hétig véreztem, ezért felhívtam az orvost. Ekkor én már éreztem, hogy valami nem jó, valami nincs rendben. Megvizsgált, levette a kenetet, egy miómát látott, amit a következő héten egy kisműtéttel eltávolított.

Április 14.-én mentem a leletemért, az orvos azt mondta, nincsenek jó hírei: a szövettani eredményem alapján méhnyakrákom van, ezért egy hónap múlva megoperál, lesz egy nagyműtétem.

Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Nem tudom szavakkal kifejezni azt, amit abban a pillanatban éreztem. Visszagondolva olyan volt, mintha nem is rólam lenne szó, azt gondoltam, ez nem is velem történik. Emlékszem, nagyon sírtam, míg az orvos monoton hangon elmondta, mi a következő lépés, és mit jelent az, hogy nagyműtét. Megkérdeztem, hogy ez azt jelenti, többet nem lehet gyermekem? Azt válaszolta, hogy sajnos igen, azt jelenti, ekkor láttam a szemében, hogy sajnál.

Teljesen összeomlottam. Párommal már beszéltünk arról, hogy a jövőben szeretnénk közös gyermeket. Mikor kijöttem az orvostól, Marci telefonon hívott, kérdezte, hogy meglett-e a szövettan eredménye. Életemben előszőr nem mondtam igazat neki, azt feleltem, hogy nem. Ekkor már úton voltam hozzá, de nem akartam telefonon elmondani. Mikor átértem hozzá, a nyakába borultam és csak sírtam, nem kellett semmit mondanom, mindent tudott, érzett. Ekkor mondtam előszőr a kapcsolatunk alatt azt, amit korábban nem mertem, hogy én vele akarok megöregedni, azt válaszolta, hogy vele fogok.

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Szüleimnek azon a napon, mikor megkaptam a diagnózist, elmondtam. Édesanyám megérezte, hogy baj van. Mindketten átestek daganatos betegségen, mindketten túlélők. Anyukámnak melldaganata, apukámnak vastagbéldaganata volt. Anyukán nagyon féltett, sokszor elgyengült, de előttem mindvégig tartotta magát. Csak a közeli barátoknak mondtam el. Voltak olyanok, akik ezután ritkábban kerestek, mert nem tudták kezelni a kialakult helyzetet.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy a kisfiamnak hogyan mondjam el, mert nagyon féltettem őt. Miután az orvos közölte, hogy nincs szükségem utókezelésre, megnyugodtam, és ekkor elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek vele. Este feküdtünk az ágyban, mondtam Noelnek, hogy holnap korán kell kelni, mert be kell mennem a kórházba. Megkérdezte: miért? Azt válaszoltam, a doktor bácsi ad anyának egy papírt, hogy meggyógyult. Soha nem felejtem el azt az arcot, amit akkor láttam. Tele volt szeretettel és békével.

Milyen kezeléseim voltak: Wertheim-Art- műtétem volt, egyéb kezelést nem kaptam.

Hogyan éreztem magam a kezelések után: A műtétet követő másfél hónap maga volt a pokol. Sokszor arra gondoltam, nem biztos, hogy én ezt túlélem. A kórházból két hét után engedtek haza, otthon még egy hónapot lábadoztam. Feküdtem szinte egész nap, nagy fájdalmaim voltak, de erőt kellet vennem magamon, fel kellett kelni, sétálgatni, napról napra többet mozogni. Egy hónapig katétereztem magam, majd szép lassan rendeződött. Sokszor tettem fel magamnak a kérdést, leszek-e még teljes értékű ember. Annyira szerettem volna előremenni az időben, azt akartam, hogy megszűnjön a fájdalom. Nagyon sokat sírtam, gyakran kérdeztem a páromat, mikor lesz már vége. Mindig azt mondta, legyek erős és bizakodó, gondoljak arra, hogy én a rosszból is a jót kaptam, legyek türelmes!

Mi volt a legnehezebb? Megbirkózni azzal a gondolattal, hogy akár meg is halhatok. Nem tudtam elképzelni azt, hogy a fiam anya nélkül nőjön fel. Úgy gondolom, a Noel iránt érzett szeretetem tartotta bennem az erőt. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint meggyógyulni.

Nagyon sokszor álmodom az első orvosommal. Úgy érzem, ha a kezdeti tüneteimnél elvégzi a konizációt akkor, nem kerülök ilyen helyzetbe. 17 éves korom óta jártam hozzá, tudta, hogy HPV fertőzésem van, nála szültem a kisfiamat, azt gondolom, nem vett engem és az állapotomat elég komolyan.

Hogyan segítettem magamnak: Egész életemben pozitív gondolkodású ember voltam, bármit kigondoltam, vagy nagyon szerettem volna, az úgy is lett.

Betegségem alatt mindvégig a CT-től és annak eredményétől féltem, a műtéttől nem. Emlékszem, a műtét elött a kórházban kaptam a Mályvavirág Alapítványtól egy kis borítékot. Kinyitottam, és megdöbbentem azon, hogy pont a kedvenc idézetemet olvastam benne, mégpedig: „Olyan erősen higgy abban, amit szeretnél, hogy más esélye ne is legyen, csak megvalósulni”. És én hittem, mindvégig hittem!

Hol tartok most: Nem tudom eldönteni, hogy testileg vagy lelkileg volt nehezebb feldolgoznom. Most már minden jó, újra sportolok. Boldog és kiegyensúlyozott vagyok a párom mellett. Miután sikerült megmenteni a méhemet, újra beszélünk a családalapításról. Tudom, hogy kockázatos a gyerekvállalás, de ehhez is úgy állok hozzá, hogy sikerülni fog!

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Nagyon szeretném, hogy minden nő hallgasson a saját testének jelzéseire. Ha úgy érzik, valami nincs rendben, azonnal forduljanak orvoshoz. És senki ne féljen több szakembert felkeresni. Ez nem lehet elítélendő, hiszen egy testünk és egy életünk van.

Hogyan segítek másoknak: Egy ideig magamba zárkóztam, nem szívesen beszéltem a betegségemről. Ahogyan erősödtem, úgy próbáltam egyre többet segíteni, majd nyitni a sorstársak felé. Az interjút is azért vállaltam, hogy segíteni tudjak. Úgy gondolom, ha a történetemmel akár csak egy nő elkerülheti azt, ami velem történt, már megérte.