Ahogyan a történetem kezdődött: A betegségem elött nagyon pörgős, aktív életem volt. Úgy éreztem, semmire nem elég egy nap, sok mindent beterveztem, ha nem sikerült véghez vinnem, azt hittem itt a „világvége”. Igazi örökmozgóként éltem az életem, hogy őszinte legyek, ezt elvártam a családomtól is.
2015 júniusában fordultam orvoshoz alhasi fájdalmakkal. A családorvosom azt mondta, ez egy egyszerű gyomorhurut, melyre gyógyszert írt fel, amely a kúra befejeztével sem érte el a kívánt hatást. Ezek után felkerestem egy nőgyógyászt, aki elvégezte a citologiai vizsgálatot. Épp nyaralni voltunk, mikor felhívtak, hogy rossz lett az eredményem P5 (az akkori értékelés szerint), ezért szövettani vizsgálatot javasoltak.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Rettenetesen éreztem magam, miután meghallottam a diagnózist. Korábban soha nem voltak rossz eredményeim. Nemcsak a betegség rémített meg, hanem az is, ahogyan az orvos ezt elmondta nekem. A mai napig a fülemben cseng: „Hölgyem, nem érti? Ön rákos!” Semmiféle empátiát nem mutatott, akkor és ott én csupán egy voltam a sok közül. Nagyon kicsinek és egyedül éreztem magam, féltem az ismeretlentől, hiszen ekkor még nem tudtam a betegségről semmit.
Kimentem a folyosóra, leültem a padra és elkezdtem sírni.
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: A férjemet telefonon hívtam fel, a barátaimnak személyesen mondtam el. Zoli egy pillanatra sem gyengült el, sőt rengeteg erőt tudtam meríteni belőle. Számára az, hogy méhnyakrák- halál nem létezett, teljesen kizárta ezt a vonalat. Csak az egészség és a gyógyulás jöhetett számításba. Az a pozitív energia, amit tőle kaptam és kapok a mai napig, nekem mindennél többet ér. A lányom ekkor 22 éves volt, abban a kórházban dolgozott, ahol a szövettani vizsgálatot elvégezték, a leletemet ő hozta el. Emlékszem, amikor találkoztunk, a kezében egy óriási borítékot tartott, mely a műtétem szükségességét tartalmazó leletet rejtette. A boríték elején egy idézet volt olvasható. „ne aggódjak, mert az élet mindig jóra fordul”. Flóra nagyon sokat segített nekem a betegségem alatt, végig támogatott, biztatott, félelmét vagy az aggodalmát előttem soha nem mutatta.
A betegutam alatt végig igyekeztem pozitív, és erős maradni. Természetesen azért a „hullámvasútra” én is felültem. Voltak nehéz pillanatok, mind érzelmileg, mind pedig fizikálisan. Amikor épp lent voltam, jött a családom, és igyekeztek mihamarabb felemelni.
Milyen kezeléseim voltak: Wertheim-műtétem volt. Utókezelésre nem volt szükség
Mi volt a legnehezebb: Az ismeretlen volt számomra a legnehezebb. Semmit nem tudtam a betegségről, korábban talán nem is hallottam róla. Miután megtudtam a diagnózist, elkezdtem keresgélni, információkat gyűjteni. Nagyon megijedtem, mikor a műtét utáni vizelési, székelési, illetve szexuális funkciók lehetséges megváltozásairól olvastam. Sokat gondolkoztam azon, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe, hiszen korábban nem volt soha rossz leletem.
Most már azt is tudom, mennyire sokat segített volna nekem, ha a betegségem elején ismerem már a Mályvavirág Alapítványt. Azok az érintettek, akik most kezdik betegútjukat, nagyon sok segítséget, és támaszt kapnak az alapítványtól a legnehezebb pillanatokban is.
Tudom, furcsán hangzik, de számomra a másik nagyon nehéz dolog az elfogadás volt, mégpedig, hogy elfogadjam azt, hogy meggyógyultam. Sajnos a mai napig bármit észlelek a testemben, az az első gondolatom, úristen, ez megint az? Az ettől való megszabadulás a legnehezebb a mai napig.
Hogyan segítettem magamnak: A férjemtől kaptam egy „ajándékot” felhívta a figyelmemet az új medicinára. Hiszem azt, hogy az ember lélek alapon betegszik meg. Értem ezt úgy, hogy először a lélek lesz beteg, majd fizikálisan megjelenik a testben is.
Miközben kutakodtam a természetes gyógymódokat keresve, rátaláltam a Reiki-re, olyannyira magaménak éreztem ezt a típusú szemléletet, hogy elvégeztem egy tanfolyamot. Elkezdtem saját magamban a miérteket megkeresni. Korábban ez nem érdekelt, történtek a dolgok, ha nem tetszett, morogtam, ha jó volt örültem neki. Mára ez teljesen megváltozott, nincsenek jó vagy rossz történések az életemben. Bármi történik, az már csak semleges, olyanná válik a dolog, amilyen érzelmet én hozzá társítok.
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Legyünk hálásak minden pillanatért az életünkben. Mert ami van, az most van, nem szabad visszafelé gondolkoznunk, hiszen az megtörtént, már elmúlt, nem tudunk már rajta változtatni. Itt kell élni a jelenben.
Ha azt érezzük, valami nem jó az életünkben, ha boldogtalanok vagyunk, próbáljuk megkeresni az okát, és változtatni rajta. Meg kell tanulnia mindenkinek azt, hogy hogyan kell úgy élni és viselkedni, hogy ne kerüljünk bele egy ilyen helyzetbe. Felelősek vagyunk az életünkért. Úgy gondolom, a betegséget kezelni kell, de jobb megelőzni.
Hogyan segítek másoknak: Mindig is úgy gondoltam, azért születtem, hogy másoknak segíteni tudjak. Azért kaptam ezt a betegséget, hogy tanuljak, okuljak belőle és észrevegyem azt, amin változtatnom kell. Ezzel a tapasztalással igyekszem minden nap segíteni azoknak a sorstársaknak, akik ezt kérik, és elfogadják tőlem. Úgy gondolom, attól hitelesebb nem lehet egy segítség, minthogy a saját tapasztalatait átadja. Mindig elmondom azt, hogy ezek az én tapasztalataim, nem az ő útjuk, és főként nem egy követendő példa. Csak az irányt tudom megmutatni, hiszen az én betegségem a saját lelki hátteremből keletkezett. Mindenkinek más és más, ezért mindannyian különbözőképpen tudjuk megoldani.
Sokat jártam és járok kórházakba, érintetteket látogatni. Én vagyok az ő kis „Lélekörzőjük” a nehéz napokban. Sok esetben telefonon tartjuk a kapcsolatot, előfordul olyan is, hogy átbeszélünk, átsírunk közösen éjszakákat. Van egy sorstársam, akivel 4 éve ismerkedtem meg, mára nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Érdekessége az, hogy a négy év alatt személyesen még soha nem találkoztunk.
Célom az, hogy erőt tudjak adni, soha nem sajnálkozom. Biztos vagyok abban, hogy a sorstársak sem ezt várják tőlem.
Hol tartok most: Jobb lett volna, ha elkerül ez a betegség, de ha így alakult, akkor „hálás” is vagyok érte. Megváltoztatta a gondolkodásmódomat, a személyiségemet, ezzel együtt az életemet is. Boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Meg sem fordul a fejemben, hogy elvesztettem a nőiességemet, sőt minden nap igyekszem megélni, hogy nő vagyok.
Nem akarok úgy élni, mint a betegség elött. Hiszen az az út nem az én utam volt, tudom, hogy a rossz irány vezetett a betegségemig. Szeretném, ha másnak is sikerülne megtalálni a helyes irányt és lezárni a múltat, ahogyan tettem én is.