fbpx László-Rosta Zsanett | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: 

2016-ot írunk, 4 éve voltam otthon két pici - 2 és 4 éves - gyermekkel szülési szabadságon. Előtte a banki szférában dolgoztam, amit imádtam, azonban nagyon élveztem ezt a másfajta szerepkört. Mindig is nagycsaládot terveztünk, elérkezettnek láttuk a kistestvér érkezését. Mint minden terhességem előtt, megkerestem a nőgyógyászom a szokásos kivizsgálásra. A doktor úr jelezte, hogy egy méhszájsebet lát ezért konizációt javasolt.  A rutinszerű kisműtétet követően teljes nyugalommal hívtam az orvost a szövettani eredményemért, a vonal másik végén először mély csend volt, majd nyugtalan hangon közölte a nőgyógyászom: „méhnyakrákja van, el kell távolítani a méhét, nem tud harmadik gyermeket vállalni”.

Fél órán belül a kórházban voltam, hogy átbeszéljük, a „hogyan továbbot”. Mire beértem, már elő voltak készítve a CT, MR beutalóim, 2 héten belülre lefoglalt időpontokkal. Az orvosom azonnal elkezdett intézkedni, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen így hamarabb válaszokhoz jutottam én is. A mosonmagyaróvári kórházban nincs onkológiai osztály, továbbirányított a győri onkoteamhez, majd onnan Budapestre. Azt gondolom, akkor fel sem fogtam, mit is jelent valójában, hogy rák. Egyetlen dolog járt csak a fejemben: az nem lehet, hogy ne születhessen még egy gyermekem. Ésszel tudtam, azt, hogy az elsődleges és legfontosabb dolog ebben a helyzetben az életmentés, de a szívem hajthatatlan volt, hiszen vágytam egy harmadik gyermekre. Végül a méhmegtartó radikális Wertheim műtéttel lehetőséget kaptam arra, hogy biológiailag képes legyek teherbe esni.

Hogyan éreztem magam a diagnózis után:

Abban a pillanatban, mikor meghallottam a diagnózist, teljesen felfordult velem a világ. Furcsa módon először nem is azzal foglalkoztam, hogy rákos vagyok, amelynek a kimenetele akár halálos is lehet. Csak az a szörnyű mondat csengett a fülemben folyamatosan, hogy nem lehet több gyerekem. Teljesen összeomlott a jövőbe épített hitünk, a tervek, melyeket olyan szépen elképzeltünk magunknak.  Biztos voltam abban, hogy van megoldás és én azt meg fogom találni. Megszállottan, szinte éjjel-nappal kerestem a választ. Elolvastam az összes méhnyakrákkal kapcsolatos cikket, orvosi folyóiratot, doktori disszertációt. Teljesen kívülállóként tekintettem önmagamra, nem volt hiszti, sem sírás, csak arra koncentráltam, hogy minél kisebb veszteséggel tudjak kijönni ebből a helyzetből. Olyan feladatként éltem meg a betegségemet, amit teljesíteni kell, méghozzá jól! Sokszor számomra is ijesztő volt az a magabiztosság, az a bizonyosság, amivel tudtam, hittem, hogy nincs más opció, csak a gyógyulás. 

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak:

Empatikus embernek vallom magam, de ebben a témában nem voltam sem magammal, sem másokkal túl megértő.  Visszagondolva elég nyersnek tűnik, hogy mindenféle érzelem nélkül ébresztettem a férjemet aznap, hogy keljen, mert indulnunk kell a kórházba, vár az orvos, méhnyakrákom van. Azzal a lendülettel már öltöztettem a gyerekeket is. Ma már tudom, hogy nem volt humánus megoldás, de nem tudom, hogy lehetett volna máshogyan elmondani ezt a hírt. Mindenképp fáj a szeretteinknek is, akármilyen szép is a körítés! A környezetemben a család, a barátok is tudták az első perctől fogva. Úgy beszéltünk a témáról, mintha az időjárást vitatnánk meg, nem voltak tabuk. Úgy gondolom nekem nagyon sokat segített a feldolgozásban az, hogy senki nem zárkózott el, mertek kérdezni és tudtam róla beszélni. Nem volt sajnálkozás, mindenki ott segített, ahol tudott mindvégig. Ha kellett, a gyerekekre vigyázott, vagy éppen madártejet hozott a kórházba. 

Milyen kezeléseim voltak: 

Radikális méhmegtartó Wertheim műtétem volt, ami elegendőnek bizonyult a szövettan alapján, így nem kaptam semmilyen utókezelést. 

Hogyan éreztem magam a kezelések után:

A nyolcórás Wertheim műtét után másfél héttel újból a műtőben feküdtem bélelzáródás miatt, ezért egy hónaposra nyúlt a kórházi bent tartózkodásom. Lelkileg nagyon nehezen viseltem ezt az időszakot, hiszen rettentően hiányoztak a gyermekeim. Ráadásul egy állandóan pörgő embernek, mint amilyen én vagyok ez a hosszú ágyhoz kötöttség, nagyon megterhelő. Természetesen fizikailag is kimerítette a szervezetemet. Emlékszem, amikor hazajöttem a kórházból, fel akartam porszívózni a lakást, igazi kihívásnak bizonyult. Ehhez hasonló gyengeséget azelőtt soha nem éreztem. 

Mi volt a legnehezebb? 

A betegutam alatt sok mélységet kellett megélnem. Számomra a legnagyobb nehézséget a megváltozott biológiai élethelyzettel való megbirkózás jelentette, jelenti a mai napig. A legalapvetőbb, legtermészetesebb emberi szükségletek már nem tudnak úgy működni, mint korábban, a betegség előtti időszakban. Az, hogy időre járok pisilni, folyamatosan frusztrál, elveszi a biztonságérzetemet. Nagyon nehéz elfogadni azt, hogy már nem tudom 100%-ban irányítani a testemet, ezt a mai napig tanulom. A speciális műtéti technikának köszönhetően lehetőséget kaptam egy újabb kisbabára.  Sajnos annak, hogy természetes úton megfoganjon, nagyon kevés esélye van, ezért igyekszem ezt elengedni.  Ma már ott tartok, hogy őszintén tudok örülni egy bejelentett terhességnek, nem fordulok el, ha egy babakocsit tologató kismamát látok. A műtét után sokáig nagyon nehezen ment. Haragudtam az egész világra, hogy ez a betegség kettétörte a terveinket. 

Hogyan segítettem magamnak:

Abból tudtam a legtöbbet meríteni, ahogyan édesanyám felnevelt. Mindig azt mondta: „Kislányom, segíts magadon és Isten is megsegít”, noha nem volt vallásos, de a lényeg az egyértelmű. „Tedd a dolgod, ne mástól várd a megoldást!” Soha nem panaszkodtam, nem kerestem a miérteket, nem néztem hátra. Nem keseregtem, nem voltak kifogások, önsajnálat. Egy feladat lebegett a szemem elött, minél hamarabb erőre kapni és élni tovább a megszokott életemet. Hatalmas segítséget kaptam a Mályvavirág Alapítvány által megismert kis közösségtől. Segítséget és új barátokat, akikkel a hasonló élethelyzetből adódóan még jobban egymás támaszai lehetünk a mindennapokban. 

Hol tartok most:

Három és fél év után visszanézve olyan, mintha nem is velem történt volna mindez. Tény, hogy rengeteget elvett a betegség, de nagyon sokat adott is. Új barátokat, új szemléletet átértékelődtek a dolgok, megváltozott a prioritás az életemben. Úgy érzem, elfogadóbb lettem, egyre gyakrabban tudok nemet mondani. Sokkal több figyelmet fordítok magamra is, szükségem van arra az „én idő” -re, amikor csak magam lehetek a gondolataimmal. Tiniként rendszeresen futottam, mára sikerült visszatérnem a sporthoz. A heti pár óra arra jó, hogy magam mögött hagyjam a világot és minden a megfelelő „polcra kerüljön”, mire fáradtan hazaérek.  Alapvetően megpróbálom úgy élni az életem, mint a betegség előtt. Szerető család és barátok vesznek körül, van egy tökéletes munkahelyem, szuperjó kollégákkal. Éljük a kisgyermekes családok mindennapjait, futunk a mókuskerékben, mint mindannyian. Kizárólag a kontroll vizsgálatok törik meg a mindennapokat. Ilyenkor kicsit felidézem a nehéz pillanatokat és bízom abban, hogy továbbra is csak jól alakulhatnak a dolgok a jövőre nézve. 

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak:

Mi, Nők felelősek vagyunk önmagunkért, családunkért, ezt nyomatékosítani kell mindenkiben! 

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy mit is jelent számomra az a szó, hogy RÁK? Soha előtte nem gondolkodtam ezen. Úgy gondolom, hogy a RÁK mindaz, ami elveszi az álmaidat, vágyaidat mindent, ami szép, ami jó.  Szeretném, ha soha többé nem lenne méhnyakrák, ami megfoszthatja a nőket az álmaiktól. 

Hogyan segítek másoknak: 

A Mályvavirág zárt csoportjában, a betegségem elejétől kezdve, rengeteg segítséget kaptam, kapok a mai napig. Az volt a legtermészetesebb számomra, hogy én ugyanígy segítő kezet nyújtok, ha tudok. Amennyiben adódik kérdés, amelyben van olyan tapasztalatom, ami más hasznára válik, akkor igyekszem támogatni a sorstársakat. Szerettem volna a közvetlen környezetemben is valahogy segíteni, ezért a műtétem után pár hónappal, 2016 decemberében kicsit félve felkerestem a kis városkánk polgármesterét, hogy egy figyelemkeltő gyöngyfűzéssel csatlakozzon Lébény az Európai Méhnyakrák-Megelőzési Hét rendezvényére. És ő ennél sokkal nagyobbat álmodott. Januárban már negyedik alkalommal rendezzük meg a mi „mályvanapunkat”, ahol a megelőzésen, a tájékoztatáson túl a helyi nőknek szűréseket is szervezünk a város támogatásával. Minden évben izgatottan, szeretettel várom ezt a napot! Úgy gondolom, a legnagobb segítség az, ha tabuk nélkül beszélünk a saját tapasztalatainkról. Az ilyen nyílt kommunikációval sokkal jobban mernek kérdezni az emberek, illetve látják, hogy milyen sokat veszíthetnek, ha nem törődnek a megelőzéssel!  Amennyiben a rendezvény során, akár egy nő életét is meg tudjuk menteni, már megéri!