Ahogyan a történetem kezdődött: Boldog párkapcsolatban éltem és élek, Mindszenten. A városban dolgozom irodai asszisztensként egy építőipari cégnél.
Párommal már két éve babát terveztünk, a sok próbálkozás ellenére sem sikerült teherbe esnem. Nőgyógyászom először hormonvizsgálatra, a páromat spermavizsgálatra küldte, ahol mindent rendben találtak. Megbeszéltük, hogy el kell végezni egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot. A beavatkozást a megbeszélt időpontban nem tudták elvégezni, mert elkezdtem össze-vissza vérezni, először csak a szexuális együttlétkor, később már a menstruációs ciklus közepén is. Jellegét tekintve nem volt erős, inkább csak pecsételő. 2017 decemberében az orvosi vizsgálat után a doktor úr jelezte, hogy lát egy nagyobb méhszájsebet, de kóros elváltozást nem. Megbeszéltük, hogy amennyiben a következő ciklusig folytatódna a vérzés, jelentkezzek egy egészségügyi küretre. A következő hónap teljesen tünetmentes volt, csak később, 2018 februárjában folytatódtak a vérzések. Ekkor elvégezték az egészségügyi küretet. A beavatkozás után az orvosom azt mondta, hogy találtak egy polipot, melyet sikeresen eltávolítottak, most már minden rendben van.
A kisműtétet követően egészen rövid idő telt el, mikor a korábbi vérzések újra visszatértek. Májusban elvégeztek egy konizációt, melynek az eredménye kimutatta, hogy méhnyakrákom van.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Nagyon vártam a szövettani vizsgálatom eredményét, egy szerdai napon végre megérkezett. A levélben nem volt más, csak az, hogy sürgősen fáradjak be a kórházba.
Legbelül éreztem, hogy valami nagy baj van velem. Rohantam be a kórházba, a doktor úr egy perc múlva közölte a lesújtó hírt, hogy méhnyakrákom van. Azt hiszem, fel sem fogtam azt, amit hallok, biztos vagyok benne, hogy azokban a pillanatokban el sem jutott a tudatomig. Az orvos részletesen elmagyarázta a műtét lényegét, figyelembe véve azt, hogy nekem még nem volt gyermekem. Beszélt a méhmegtartó műtétről, melyet Szegeden nem végeznek, de tud segíteni, hogy Pesten a legjobb orvoshoz kerülhessek, hogy megmentsék a méhemet.
Miután elhagytam az orvosi szobát, a kórház előtt leültem egy padra, ahol hosszú percekig csak sírtam. Nagyon nehéz napok következtek, nap közben próbáltam erős lenni, a környezetem, családom, barátok mind pozitívan álltak a betegségemhez. Nagyon sok erőt tudtam belőlük meríteni, mégis néha elgyengültem, nem tagadom, minden este sírva aludtam el. A lelkiállapotomban a fordulópont akkor következett be, mikor megtaláltam az orvosomat. Nem tudom, hogy a sors vagy az angyalok irányítottak el hozzá, de biztos, valaki nagyon akarta, hogy ő legyen az orvosom. Személyesen ekkor még nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk nagyjából tíz percet, mégis nyugalom fogott el, teljes biztonságban éreztem magam. Emlékszem, ezen az estén sírás nélkül aludtam el. Rengeteget számít, hogy megtaláld azt az orvost, akiben maximálisan meg tudsz bízni, akiben érzed, hogy nem csak egy beteget vagy egy feladatot lát, amit meg kell oldani, hanem azon túl az embert is, egy megtört lelket. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy az én orvosom egy ilyen ember, rendkívül empatikus, végtelenül türelmes és nagyon törődő személyiség. A mai napig mindenben számíthatok rá!
Hogyan mondtam el a családomnak: Dávid nem volt otthon, mikor hazaértem a kórházból, így neki nem tudtam azonnal elmondani. Egyik barátnőmet hívtam fel, akinek volt egy egyéves babája, éppen én toltam a babakocsit, mikor egy ismerősöm eljött mellettünk, és azt mondta: „Petra, nagyon jól áll a kezedben. Ideje lenne, hogy végre neked is legyen babád!” Azt az érzést, ami akkor átfutott rajtam, szavakkal nem lehet kifejezni.
Mivel édesanyám sajnos már nem él, a nővérem volt az, aki a legnagyobb segítséget jelentette a betegségem első pillanatától kezdve. A törődést és az anyai gondoskodást is tőle kaptam meg. Emlékszem, amikor a műtét előtt búcsúzkodtunk, sírva öleltük meg egymást, ez volt az egyetlen alkalom, amikor sírtunk. Mindig csak a jó dolgokra koncentrálva beszélgettünk. Édesapám a műtét előtti este felhívott és azt mondta: „Petra, nagyon erős vagy, és én tudom, hogy minden rendben lesz”. Abban a pillanatban nekem ez jelentette a legtöbbet.
Milyen kezeléseim voltak: A műtét után szükséges volt utókezelést kapnom. Kaptam 25 külső, 2 belső sugárkezelést, valamint 5 kemoterápiát.
Mi volt a legnehezebb: Elfogadni azt a tényt, hogy szükségem van utókezelésre. Soha nem gondoltam rá, mindig is hárítottam, nem olvastam utána, mert tudtam, elképzelhetetlen az, hogy én kapjak kemo- és sugárterápiás kezelést. Éreztem, lelkileg nem fogom kibírni azt, hogy látom a többi beteget, akik rosszabb állapotban vannak nálam. Javasolták, feküdjek be a kórházba a kezelések idejére. Egy hétig voltam bent, de napról napra egyre rosszabbul lettem, amit az orvosom is látott. Minden, ami addigra visszaállt, otthon már működött (pl. pisilés, kakilás), a kórházban elmúlt, kezdhettem mindent elölről tanulni.
Ami talán még nehezebb volt számomra, az a bizonytalanság érzése azzal kapcsolatban, hogy lehetek-e édesanya? A méhmegtartó műtét sikerült, de a sugárterápia következtében a petefészkeim tönkrementek. Az orvosom az utolsó kontrollvizsgálat alkalmával mondta, hogy gondolkozzunk el, illetve indítsuk el az örökbefogadást. Érzem, hogy erre még nem vagyok kész. A petesejt-donációt is számításba vettük, ez még nehezebb, hiszen Magyarországon még nem végeznek ilyen beavatkozást.
Hogyan segítettem magamnak: Kicsit ezoterikus beállítottságú vagyok. Rengeteg videót néztem, hallgattam végig a pozitív gondolatok erejéről, megerősítésről, melyekből kijegyzeteltem a számomra legfontosabb gondolatokat. Minden nap olvastam és vittem magammal a kórházba is. A műtét előtt felkerestem egy lélekgyógyászt, igaz, csak egy alkalommal voltam nála, de sokat segített a gyógyulásomban. A kórházban a pszichológus segítségére is számíthattam, közvetlenül a műtét előtt bejött hozzám, beszélgettünk, felkészített arra, hogy mi vár rám az 5 órás műtét után. Úgy érzem, a legtöbb segítséget a legjobb barátnőm férje nyújtotta, ugyanis korábban ő is átment egy daganatos betegségen, melyből sikeresen felépült, tapasztalatából adódóan segített nekem, hogy képes legyek én is a szemléletváltásra. Nagyon hálás vagyok, hogy mellettem volt, a mai napig számíthatok rá.
Hol tartok most: Sokszor felteszem magamnak azt a tipikusnak mondható kérdést, miért pont én, miért épp velem történt mindez. Tisztában vagyok azzal, hogy megvan az oka annak, miért kaptam ezt a betegséget, sajnos még nem jöttem rá. 39 éves vagyok, keresem az utam, sokszor érzem azt, hogy még nem vagyok a helyemen.
Talán mégis látok egy kis fényt az alagút végén. Elfogott az az érzés, hogy talán a sport lesz az, amiben mégis ki tudok majd teljesedni. A betegségem után a sportba menekültem, a jövőben ezzel kapcsolatban lennének terveim. Előszőr szeretnék instruktor lenni, a későbbiekben pedig edző. Ha a babát fentről nem adja meg senki, akkor ebben szeretnék kiteljesedni.
Hogyan segítek másoknak: Másfél évvel a diagnózis után érzem azt, hogy nyitottabb vagyok. A Mályvavirág Alapítvány zárt csoportjának eddig csak csendes olvasója voltam. Most kezdek aktívabb lenni, van bátorságom és erőm tanácsot adni abban az esetben, ha úgy érzem, tudok tapasztalatból hitelesen válaszolni, amennyiben ezt kérik és segítség lehet. Illetve szeretnék egyre jobban bekapcsolódni az Alapítvány önkéntes munkájába is.
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők is tudjanak: Mondanám a rendszeres szűrővizsgálat fontosságát. Ugyanakkor én is rendszeresen jártam ellenőrzésre, mégis beteg lettem. Természetesen a rendszeres szűrést ettől függetlenül nagyon fontosnak tartom. Valamint, hogy figyeljenek oda a testük minden apró jelzésére. Feltétlenül olyan orvost válasszanak, akiben maximálisan megbíznak, akinek a kezébe merik adni az életüket! Hisz minden nő számít!