Ahogyan a történetem kezdődött:
Boldog házasságban éltem, és élek azóta is egy csodálatos férj (Krisz) oldalán, szép, új házban. Nagyobbik lányom (Jázmin) ekkor volt 4 éves, kisebbik (Inez) a 3. hónapot töltötte.
Inez 2011. augusztusában született császármetszéssel. Terhességem alatt erős folyásom volt, amit az akkori orvosom megvizsgált és mindent rendben talált. A szülés utáni „szokásos” vérzésem, is megvolt, amely hol elmúlt, hol visszatért, és fel-felváltotta a kellemetlen folyás. A hat hetes kontrollon tüneteimet elmondtam az orvosnak. Megvizsgált és megdöbbenve mondta, hogy a „méhszájsebem” az, ami vérzik, ami azért furcsa, mert nem természetes úton szültem- akkor esetleg előfordulhatna. A vizsgálat során elvégezte a rákszűrést, mert már akkor látott elváltozást. Ennek eredménye negatív volt, mégis egy konizációs kisműtétet terveztek, mert a tünetek nem szűntek meg, majd ebből már csak egy mintavételt lehetett elvégezni. Ez és a CT- vizsgálat igazolta, hogy méhnyakrákom van.
A javaslat a műtét, egy nagy kiterjesztett beavatkozás szükségessége, amelynek során eltávolítják a méhet, a méhnyakat, a hüvely felső részét, a kismedencei nyirokcsomókat, a hasi szöveteket, esetleg a petefészket.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Majdnem elájultam, nagyon nagy sokk volt számomra. Dühöt éreztem, nem értettem, hogyan történhetett ez meg velem, hiszen boldogan, és egészségesen éltem. A családi gyenge női vonalak tudatában jobban vigyáztam az egészségemre.
Nem akartam sírni az orvos elött. Éreztem, hogy elvörösödöm, elkezdtem legyezni magam. Emlékszem, ahogy az orvos azt mondta „El ne ájuljon nekem!”. Tartottam magam addig, ameddig bent voltunk az orvosi szobában, majd miután Krisszel lementünk a parkolóba és beültünk az autóba, együtt sírtunk, tudtuk, hogy az életünk hatalmas fordulatot vesz.
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Krisz végig mellettem állt, anyukámék öt hónapig nálunk voltak, mert addig, míg mi bementünk a kórházba, ők vigyáztak a gyerekekre. Mikor beléptem az ajtón, megláttam anyukámat, zokogva mondtam neki, hogy kiveszik a méhemet. Ekkor édesanyám a vállamnál fogva megrángatott, és félig sírva azt mondta, „Ez a legkevesebb, hogy életben maradj!”. A barátoknak körbeírtam, hogy ne keressenek. Ha érdeklődni szeretnének az állapotomról, Krisszel tudnak beszélni, de engem ne zavarjanak. Ezt ők nagyon szépen tiszteletben is tartották. Nagyon büszke vagyok a barátaimra, hogy betartották, és mérhetetlen hálát érzek. Az orvosom elmondta, hogy csak akkor tud megműteni, ha legalább öt ember vért ad. A családom mozgósított mindenkit, sokan csak ekkor tudták meg, hogy min megyünk keresztűl. Többen adtak vért, olyanok is, akiket nem is ismertem. Miután meggyógyultam, összehívtam a barátaimat, és mondtam nekik, hogy bárki bármit kérdezhet.
Milyen kezeléseim voltak: Radikális hiszterektómiám volt, valamint kemo -és sugárterápiát kaptam.
Hogyan éreztem magam a kezelések után: A kezelésekre minden alkalommal édesapám kísért el. Teljesen nem jött be a szobába, inkább csak kint a folyosón ülve várt rám. A tudat, hogy kint van, erőt és bátorságot adott, ahhoz, hogy végig tudjam csinálni az egészet. Rettenetesen kimerültem, minden olyan lassan történt, mármint, hogy én nem tudtam pikk-pakk összeszedni magam. Az első kemoterápiától nem voltam olyan rosszul. A második viszont már nagyon megviselt, ugyan alig hánytam, de nagyon fájt a gyomorszájam. A kezelések alatt, és közben is szükségem volt időre, hogy egy picit testileg és lelkileg regenerálódni tudjak.
Mi volt a legnehezebb? Egyértelműen a gyerekek. Amikor az ember úgy érzi, meg fog halni, és ebbe jobban belegondol úgy, hogy már van a háta mögött egy szép család és gyerekek, akkor ez a legrosszabb. A másik oldalról viszont ez segített a legtöbbet abban, hogy hamar túljussak a betegségen. A műtét előtti este bementem Jázmin szobájába, hogy meséljek neki. Ezen az estén hosszabban olvastam, mint ahogy máskor szoktam. A mese végén elmondtam, hogy el kell mennem pár napra, csak tízet kell aludnia, és én már otthon is leszek. Ekkor Ő megkérdezte: Minden anyuka meggyógyul? Szorított a sírás, de tudtam, hogy nem veheti észre. Igen – válaszoltam, - minden anyuka meggyógyul. Így tudtam a kis lelkét megnyugtatni.
Hogyan segítettem magamnak: Folyamatosan írtam, nem beszéltem, inkább csak írtam. A műtét után mikor a kezelések kezdődtek megismerkedtem egy energiagyógyászattal, a Prananadival. Nagyon sok békét tanított nekem, ezzel tudtam végigmenni az utamon.
Hol tartok most: Az igazat megvallva, bennem mindig volt félelem, és mindig is lesz. Velem van, itt lebeg a fejem felett, sajnos nem tudom elengedni, de tudom kezelni.
Megtanultam azt, hogy amikor elkap egy félelemhullám, (Pl: arra gondolok, hogy meghalok, vagy belegondolok a gyermekeim helyébe, ami a legnehezebb) akkor magamra kell szólni, hogy igenis ezt fejezzem be! Gyakran szoktam mondani: jó élni, és én nagyon szeretek élni!
December 7. az új szülinapom. Így visszatekintve, ha nehezen is, de gyorsan eltelt az az idő. Azt gondolom, hogy meggyógyultam.
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Sok mindent átéltem, és sok minden történt, megváltozott minden önmagamban és körülöttem is. Tanultam belőle, de a legfontosabb dolog erős bennem: SZERETET, HÁLA, BÉKE!
Ne legyünk dühösek, mérgesek, idegesek vagy épp csalódottak, ha nagy baj történik velünk! Álljunk meg és tegyük fel a kérdést: mit tanulhatok ebből?! Minden van valamiért, és mindig egy jobbért! De ez csak akkor van így, ha türelemmel, szeretettel, békével és hálával éljük meg! Ez nagyon nehéz feladat!
Hogyan segítek másoknak: 2013 óta fantasztikus csapattal, a Mályvavirág Alapítvány keretében segítünk másoknak. Nem „csak” a női oldalról, hiszen egy betegség az egész családot, a baráti környezetet érinti. Mindemellett a HPV a férfiaknál is okozhat elváltozásokat, rákot. Egymagam erre nem lennék képes, mindent, amit a Mályva tesz, elér, egy csapat teszi, és én erre rendkívül büszke vagyok! El se lehet mondani, meg se lehet számolni, mennyi embernek segítettünk, és tudom: fogunk is, legyen szó akár a méhnyakrák megelőzésről, akár a nőgyógyászati rákkal érintettekről vagy a túlélőkről, családjukról, egyéni vagy intézményi keretek között. Nem is tudom magamat kiemelni erről a részről, még akkor sem, ha a csapatmunka egyéni munkákból is áll, de a segítség minden formáját megpróbáljuk, amikor azt fontosnak látjuk.
Ha majd nem lesz méhnyakrák Magyarországon, akkor azt gondolom, meg tudunk állni ezen a területen, de még sajnos itt lesz a többi női daganatos megbetegedés is, az érintettek. Dolgunk mindig lesz! Nagyon szeretnék egy Mályvavirág Házat, ezt nem adom fel, és munkahelyeket teremteni. Egy még inkább példa értékű, szervezetet lenni. Szeretném a lobbitevékenységünket is erősíteni, az európai kapcsolatainkat is tovább vinni. Nagyon büszke tudnék lenni, ha Európában még több helyen ismernének bennünket. Annyi mindent csinálunk, annyi mindent létrehozunk, és annyi embernek segítünk!